forrás: Heti Válasz

Elsőre feltétel nélkül rajongtam az ötletért, mert tényleg nagyon szépen hangzik, de aztán aludtam rá egyet.

Ma reggelre meghaladta a 150 ezret a „Mondjunk le az aug. 20-i tűzijáték élményéről az árvízkárosultak javára!!!" Facebook-csoport tagjainak száma. Beszámoltunk róla mi is, hogy micsoda népi kezdeményezés bontakozik ki itten azzal a céllal: idén ne legyen augusztus 20-i tűzijáték, s az így felszabaduló százmilliós tételt a kormány inkább fordítsa az árvízkárosultak megsegítésére.

Ilyen online sikertörténetet idehaza még nem igen láthattunk: csak tegnap 40 ezer Facebook-felhasználó csatlakozott a mozgalomhoz, és még a kormányszóvivő is hallatta hangját az ügyben, elárulva: a szerdai kormányülésen a kabinet is foglalkozni fog az elképzeléssel.

Na, erre mondom, hogy online-, de még inkább közösségi forradalom, mert a pre-Facebook időkben ekkora hatásfokú kezdeményezést lehetetlenség lett volna ennyire rövid idő alatt összerántani.

Egy biztos: a kérdés a szerdai kormányülés egyik legizgalmasabb napirendi pontjának ígérkezik. A döntés ugyanis a látszat ellenére korántsem egyszerű.

Jómagam első lendületből azonnal csatlakoztam (lélekben, mert a túlzott közösségi nyilvánosságba fajult működés miatt inaktív Facebook-polgár vagyok) a csoporthoz, hiszen ki tudna elutasítani egy csupa pozitív elemből álló ötletet. Aztán ahogy múlt a kezdeti önfeledt lelkesedés, szép lassan elfogytak az érvek, hogy miért is kellene idén elhagyni a központi tűzijátékot.

A gesztus persze gyönyörű. Az ebből származó megtakarítás viszont már kevésbé, tekintve a rendkívüli időjárás okozta károm mértékét, hiszen csak a vihar által letarolt Mezőhegyes egyetlen utcájában nagyobb a lakossági kár, mint amekkora összeget a tűzijáték elhagyásával meg lehet spórolni. Ráadásul egyes számítások szerint tízmilliárd forintnyi közvetlen és közvetett bevétele származik az országnak a tűzijátékra hazánkba érkező külhoni turisták költéséből, amely összeg nyilván jelentősen megcsappanna a parádé elmaradásával.

Ez volna a bankárszellemiségű része az egyenletnek, ám nem csak forintokról van szó.

A nemzeti ünnep a nemzet együvé tartozását fejezi ki, még akkor is, ha ezt így tudatosan nem is igazán fogja föl az ember. Augusztus 20-án a család kirándul tűzijátékot nézni, vidékiek tömegei érkeznek a fővárosba, és még többen ülnek le este a televízió elé, hogy legalább így részesüljenek az élményből. A gyerek megkérdezi, hogy mire ez a nagy cécó, mire normális famíliákban rövid történelemóra következik: tudom, szörnyen piszlicsárénak hangzik, de tényleg valahogy így épül a nemzet. Vagy így kellene neki.

Kevés olyan alkalom maradt Magyarországon, amikor a magyarságnak nevezett - egyébként meglehetősen romos állapotban leledző - közösség egyfelé fordul: az augusztus 20-i tűzijáték bizonyosan ezen ritka pillanatok közé tartozik. Együvé tartozás, meg ilyenek: ósdi, meg divatjamúlt, sőt, kínos - értem én az idők szavát, de ha mindenről lemondunk, lótrágya az egész, a magyarság jelentése nem lesz több mint egymás szomszédságában élő humanoidok halmaza.

Tehát a tűzijátékra szavazok. De az idei legyen más, mint az eddigiek: ez a parádé szóljon teljes egészében az árvíz- és viharkárosultakról. Az összes ünnepi propaganda- és szóróanyagot borítsa el a katasztrófáról szóló tudósítás, s a lehetséges segítési módok leírása: fotók, adakozási bankszámlaszámok, segélyszervezetek címei, és a többi.

A külföldi turisták arcába szégyentelenül toljuk bele a bajunkat: a szállodákban, az éttermekben, az idegenforgalmi látványosságoknál, és úgy általában mindenütt, ahol előfordulhatnak, szembesüljenek azzal, hogy nem is olyan régen micsoda elemi erejű csapássorozat sújtotta a számukra nyilván vidám képet mutató országot.

És a tűzijátékra kisétáló honfitársainkat se hagyjuk ki a számításból: a helyszínen jól megszervezett gyűjtéssel igencsak szép summát lehet begyűjteni. Főleg, ha a polgárok megértik, hogy ez az ünnep most több mint máskor. Hogy ez így most tényleg nemzeti ünnep.